5. Fejezet

     Legolast egészen egy szobáig követtem, aminek az ajtaja előtt megállt. Mielőtt hátranézhetett volna elbújtam előle, de tudtam, hogy rájött arra a tényre, hogy valaki követi.

  - Hercegnő, tudom, hogy ott vagy - szólalt meg.

Lesütött tekintettel léptem elé, majd vártam. Hogy pontosan mire, azt én sem tudtam. Ott álltunk egymással szembe, viszont kerültem tekintetét.

  - Tudnod kell, hogy nem akartam eltitkolni kilétem - kezdett bele a magyarázatába. - Annyi minden történik most veled, nem akartam még jobban belerondítani az életedbe. Igen, herceg vagyok, Bakacsinerdő hercege. Mindig önmagam adtam azalatt a pár nap alatt, mert olyan más volt veled lenni. Az is én voltam és ez is én vagyok, nem vagyok egy más személyiség egy teljesen más testben. Neked már van egy sorsod, amit meg kell élned, de nélkülem.

  - Még mielőtt eszméletem vesztettem volna egy napra, aznap este mondtál valamit, amin te magad is felnevettél - néztem végre szemeibe. - Nem tudom, hogy beleszerettem-e egy tünde férfiba, aki királyi sarj, de igaz volt az, amit mondtál? Hogy felmenthetném magam?

Vett egy mély levegőt, majd közelebb lépett. Szemeim fürkészte, nekem pedig csak Arwen gondolata cikázott a fejemben. Azt mondta, hogy jelentsem be a tündék tanácsánál, hogy én Aragornt nem szeretem kötelezettségből, mert Bakacsinerdő hercegét szeretem szívből. Nem volt rossz ötlete, de nem tudom, hogy szeretem-e Legolast. Szeretem és féltem, mint egy barátot, viszont nem úgy, mint egy férfit.

  - Igen, igaz - felelt.

  - Miért higgyek neked? - szegeztem neki kérdésem.

  - Mert egyszer sem tévesztettelek meg - nyitotta ki szobája ajtaját.

  - Legolas, várj! - kaptam keze után.

  - Tessék, Hercegnő - fordult velem szembe.

  - Te mit érzel?

  - A falnak is füle van - húzott be maga után.

Miután meggyőződött, hogy senki se áll ajtaja és erkélye alatt hozzám fordult. Végigmért, tetőtől talpig. Elmosolyodott mikor látta, hogy zavarba hozott, de nem hagyta, hogy feszengve érezzem magam.

  - Tudod, egészen régóta ismerlek - kezdte. - Nem emlékszel rám, de egészen tíz éves korodig sokáig találkoztam veled, noha akkorra már én felnőttem. Nem érdekeltél sose igazán, idegesített a dolog, hogy pesztrálnom kell a kis Ernil hercegnőt, majd eltűntetek, mielőtt felnőttél volna. Úgy láttam, hogy mikor ismét találkoztunk nem ismertél fel, így jobbnak láttam, ha hagyom a múltat. Megleptél, akkor, azon a napon. Egy esetlen lányra számítottam, ehelyett egy érett, erős nő állt velem szemben, aki épp lelőni készült. A fenébe is, akkor realizáltam, hogy tudat alatt már rég beleszerettem a kis hisztis, makacs, de legfőképp gyönyörű szemű hercegnőbe. Majdnem több, mint ezer év különbséggel kettőnk között irtóztam ennek a gondolatától is, akkor rengetegnek tűnt, most már nem. Most már olyan, mintha egy ember pár között lenne öt, hat év korkülönbség. És tudod a fenébe is, hogy nem engem választott édesanyád. Völgyzugoly és Bakacsinerdő egyesítése lett volna a lehető legjobb megoldás a most kiláthatatlan helyzetünkre. Én elmentem innen, lemondtam a trónról, hiszen apám nem most fog még meghalni. Mikor Elrond küldönce hozta a hírt, hogy életben vagy és hogy keresselek meg elsőnek fel sem fogtam, de akkor már tudtam, hogy téged ide kell, hogy hozzalak. Ne hidd azt, hogy örömmel mondok le rólad, mert nem tudok lemondani végleg.

  - Akkor ne tedd - suttogtam magam elé.

Megdöbbentett beszéde, nem hittem volna, hogy láttam már valahol. A múltam számomra is ködös és az idő előrehaladtával mindig kevesebb dologra emlékszem, pedig nem akarok semmit sem elfelejteni. Legolas szemeiben vágyat láttam, de mellette ott motoszkált a szomorúság is. Mindketten tudtuk, hogy nem tehetünk semmit, most még semmit.

  - Jó éjt, Bakacsinerdő hercege - léptem hátra, majd kinyitottam az ajtót.

  - És te? - állított meg kérdésével.

  - Jó úton haladsz a szívem felé - válaszoltam halovány mosollyal arcomon és megfordultam.

  - Jó éjt, Hercegnő - köszönt el ő is.

Boldogan léptem ki szobájából, először éreztem úgy, hogy nincsenek előttem titkok, de ha tudtam volna a következő napomról...

*****

Thranduil árgus szemekkel kémlelt végig, már meg van, hogy honnan örökölte a fia a nézését. Éreztem, hogy valamit tud, de még nem akart bedobni a mély vízbe.

  - Hercegnő, hogy döntöttél képzésed illetően? - kérdezte.

  - Köszönöm az ajánlatot, elfogadom - válaszoltam tisztelettel.

  - Tudod, az én ötletem volt. Végül is egy emberhez készülsz menni, egy ember mellett szándékozod leélni azt a röpke időd, ami még megadatik - regélte.

  - Tisztában vagyok vele - bólintottam.

  - Meg kell tudni védeni magad - folytatta. - Hamarosan kedveseddel, Aragornnal is találkozol, amiért tegnap este nem tudtatok beszélni, mert oly korán otthagytad asztalunkat - hangsúlyozta ki, hogy ki a "kedvesem".

  - Fáradt voltam - feleltem kimérten.

  - Legközelebb talán kevesebbet kellene beszélni a fiammal - mosolyodott el gúnyosan.
  - Legközelebb kevesebbet fogok utazni - húztam mosolyra én is számat.
Távozásra készültem, ám mikor hátat fordítottam neki és elkezdtem kisétálni magabiztosan megszólított ismét.
  - Láttam, hogy mi folyik köztetek - jelentette ki.
  - Tessék? - torpantam meg.
  - A fiam már csalódott egyszer egy tünde lányban. Nem akarom még egyszer nyomát veszíteni egy ilyen eset miatt - közölte.
Tehát most dobott bele a mély vízbe és egyenlőre úgy látszódott, hogy ez számomra túl mély. Szembefordultam ismét a királlyal és álltam tekintetét.
  - Bár Tauriel egyszerű erdei tünde volt - vont vállat.
  - Mire akar célozni? - lépdeltem vissza.
  - Inkább megkérnélek valamire, nem szeretek célozgatni - kacagott fel.
  - Nem ártok senkinek sem.
  - Nem ártani kell, csak dönteni csupán - vált hirtelen komollyá. - A fiam, Legolas vagy pedig Aragorn?
  - A kötelességem teljesítem - viharoztam ki a király elől.
Egészen az erdőig fürgén szedtem lábaim és nem válaszoltam, nem szóltam senkihez sem. Igyekeztem minél messzebb kerülni Thranduil elől, minél távolabb kerülni a palotától. Egy kis idő után, mire egészen beértem az erdőbe azt hittem senki sem követ, hogy végre egyedül lehetek.
  - Hová siet utad, hercegnő? - lépett ki elém kedves mosollyal arcán Gandalf.
  - El innen, minél messzebbre - siettem tovább.
  - A szerelem nehéz dolog - szólt utánam.
Megtorpantam kijelentésén, de nem mertem ellent mondani neki, hiszen úgyis tud mindent. Gandalf mindig tud mindent.
  - Ez nem az - fordultam vele szembe.
  - De igen, ez az! - koppintott fejemre botjával egy kisebbet. - Tudod az élet furfangos, semmi sem fog úgy alakulni ahogy előre eltervezted. Te magad sem tudod minden lépésed előre kiszámolni életed során. Van akiről, amiről azt hiszed, hogy életed lehető legjobb döntése, de a fától nem látod az erdőt ebben a helyzetben.
  - Fától az erdőt? - pillantottam a távolba.
  - Figyeld a környezeted és ne haragudj örökké Zöldlombfi Legolasra, csak óvni szeretett volna téged tettével!
  - Nem tudok örökké haragudni rá - ráztam meg fejem.
  - Fától az erdőt - bólintott mosolyogva.
  - Aragornra és Legolasra címezted ezt a mondatod Mithrandir? - hunyorogtam rá.
  - Fától az erdőt, Ernil hercegnő - mondta szórakozottan.
  - Thranduil király úgysem engedne a fia közelébe, hiszen én egy nő vagyok. Isten ments, hogy véletlenül kedves legyek a fiával! - dramatizáltam túl.
  - Szeretett feleségét már elvesztette, eddig ő sem vette észre, de mára már tudja, hogy csak Legolas, a fia maradt neki ezen a földön - regélt a mágus. - Fától az erdőt.
  - A fát kell választanom, ha nem akarok a fejemre bajt - húztam fintorra a szám.
  - Az erdő viszont rég téged választott. Fától az erdőt - emlékeztetett. - Viszont nekem mennem kell most, hamarosan újra meglátogatlak. Remélem, addigra tisztán látsz majd a fáktól - sétált el kacagva.
Hihetetlen Gandalf. Bár bölcs, de most egy teljesen veszedelmes útra terelné az életem. Magamra maradtam ismét a gondolataimmal. Azon tudtam csak agyalni, hogy a tünde király miért akar ennyire közel, de mégis távol tartani Legolastól. Mithrandir szavai jártak a fejemben még, felborított bennem mindent. A herceg azt mondta, hogy Völgyzugoly hercegnője, azaz én lennék Bakacsinerdő reménye. Így viszont nem értem Thranduil király ellenszenvét felém. Nem tartozhatok közeli rokonságába Elrond úrnak. Ők féltündék, nekem pedig tisztán megmondták, hogy sinda tündék közé tartozok. A vérvonalam tiszta, egy ember sem került közénk.
  - Ilyenkor tartasz egészségügyi sétát? - lépett elém Aragorn.
  - Ugyan, csak Thranduil király elől bujkálok - mosolyogtam rá kedvesen. - Tudod, nem vagyok a szíve csücske.
  - Pedig alaptalan és rossz dolgokat tud - mosolygott ő is.
  - Tessék? - zavart most már teljesen össze ezzel a mondatával.
  - Azért félt a fiától mert úgy tudja, hogy féltünde vagy. Persze látszik a megjelenéseden, hogy nem. Nem tudom Legolas mit mesélt, de hibásan tudja a történeted.
  - Nem vagyok hercegnő? - csillantak fel a szemeim.
  - Ilyenről szó sincs. Hercegnő vagy, de a szüleid Lothlórienből mentek el Völgyzugolyba. Te jogosan oda való vagy, Galadriel édesanyád testvére volt.
A fény úrnője édesanyám nővére? Miért kellett eljönnünk Lothlórienből? Miért én vagyok akkor Völgyzugoly elveszett hercegnője? Legolas miért mondott egészen más történetet? Magam elé tudtam csak nézni, semmit sem voltam képes érzékelni környezetemből. Nem értettem semmit.
  - Valószínűleg Thranduil nem így tudja, de egészen biztosan szívesebben fogadna, ha tudná. Viszont emiatt nem kell nekünk mentő expedícióba kezdenünk. Mindketten tudjuk, hogy a szívünk már foglalt. Nem akarlak megbántani, ne érts félre, de szerintem mi értjük csak meg azt, hogy ebből semmi sem fog megvalósulni - simította meg hátam.
  - Apám hazudott? - hallottuk meg hirtelen Legolas hangját hátunk mögül.
Mindketten hátrafordultunk. Szemeivel engem nézett tüzetesen végig, gondolom nem értette, hogy miért talál itt. A kék szempárból düh és csalódottság sugárzott. Sose nézett még így rám, féltem tőle. Látszott rajta, hogy a hallottak szíven ütötték és az is, hogy mérges volt. Percekig így álltunk, mire közelebb lépett hozzánk, de ekkor meglepett minket tettével.

4.Fejezet

     A mágus megjelenése megdöbbentett minket. Nem számítottunk vendégre, pláne nem ilyenkor.

  - Bakacsinerdő her.. - folytatta volna, de Legolas csendre intette.

  - Tudom, hogy mit szólna a herceg - szólt ridegen.

  - Nahát, ennyire ismered? - kacagott Gandalf.

Legolas némán bólintott, de egyikőnk szemébe se nézett. Mindig ilyen lesz, ha a herceg felmerül egy beszélgetésben. Vendégünk törte meg a csendet azzal a javaslatával, hogy induljunk útnak már most, így kora délutánra megérkezhetünk. Elfogadtuk tanácsát és neki láttunk a hosszú útnak. Egész végig a történteken gondolkoztam és nem is igazán figyeltem a mágusra. Miért tette Legolas ezeket? Szemem sarkából láttam, hogy néha-néha rám pillant, de egy árva szót se szólt hozzám, se Gandalfhoz.

***

Mire megérkeztünk már rengetegen vártak minket. Rémület kerített hatalmába a hirtelen nagy tömeg láttán. Társaságunk harmadik tagja, Gandalf megnyugtatott azzal, hogy nem lesz mindig ennyi tünde a társaságomban.

  - Én ezt nem tudom megcsinálni - szorítottam erősebben lovam kantárát.

  - Hamarosan nyugodtabbak lesznek - pillantott rám a mágus.

A nagy tömeg ketté vált és négy alak tűnt fel, akik felénk kezdtek sétálni. Az egyik egy hosszú, barna hajú tünde lány volt. Kisugárzása csupa kedvességet és erőt mutatott, de szemeiben fájdalmat véltem felfedezni. Mellette egy szintén barna hajú tünde volt, a férfi kinézete tiszteletet követelt. Balra tőle pedig egészen biztos Aragorn állt. Neki más ruhája volt, mint a tündéknek és arcra is teljesen eltért fajunktól. Végül egy magas, hosszú, szőke hajú tündére tévedt tekintetem. Arcvonásai ismerősek voltak, de nem tudtam megállapítani honnan. Fején egy korona vagy tiara szerű tárgy pihent. Ahogy láttam ők is végignéztek rajtunk.

  - Üdvözöllek benneteket! - lépett előre a barna hajú tünde férfi. - Ernil hercegnő, nagy öröm téged viszont látni. Talán nem emlékszel rám, de Elrond vagyok, ő pedig a lányom, Arwen. Nagyon vártunk már - köszöntött kedvesen.

  - Ernil hercegnő, szeretnék bemutatkozni. Aragorn vagyok, örülök, hogy épségben megérkeztetek hozzánk - mosolygott rám

  - Részemről az öröm - válaszoltam tisztelettudóan.

  - Legolas, azt hittem eltévedtél - szólalt meg a társaság utolsó tagja, aki egészen biztosan Thranduil lehetett.

  - Haza tudok találni - felelt ridegen az említett.

  - Legolas, Bakacsinerdő hercege, jó téged viszont látni. Jó apád is ezt szerette volna mondani - lépett közbe Elrond.

Elkerekedett szemekkel pillantottam az említett személyre. Fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak. Megsemmisülve néztem Legolas szemeibe és nem akartam hinni a füleimnek. Gandalf karjába kapaszkodtam és próbáltam feldolgozni a hallottakat.

  - Ernil hercegnő, köszöntelek Bakacsinerdőben - szólt immár hozzám Thranduil.

  - Megtiszteltetés itt lenni - hajtottam le fejem.

Kezdtem érteni, hogy arcvonásai kire hajaztak a tünde királynak és hogy Legolas miért volt annyira feszült, mikor a herceg szóba jött. Mégis miért titkolta előlem? Miért nem akarta elmondani igazi kilétét? Szemembe könnyek szöktek, mikor Legolas rám pillantott.

  - Részedre rendezünk ma este egy köszöntő bált, ha nincs ellenedre, hercegnő - lépett hozzám Arwen. - Remélem tudunk beszélni - suttogta.

  - Ugyan nem egy nagy este lesz, e a nemesebb tündék eljönnének fogadásodra - folytatta Thranduil. - Örömmel értesültünk, hogy nem tűntél el végleg.

  - Nos, a hercegnő nagyon fáradt, de természetesen az ő döntése, hogy részt kíván-e venni az estén - lépett védelmemre Gandalf.

Ekkor már mindenki szeme rám vándorolt, de én csak Legolast láttam, ahogy ridegen, mégis kicsit aggódva nézett rám. A nézése felejthetetlen volt, kék szemeivel úgy nézett rajtam végig, mint egy ismeretlenen. Szíven ütött viselkedése, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Szemem sarkában láttam, hogy Arwen tekintete köztem és a herceg között cikázott.

  - Örömmel vennék részt este a bálon - sóhajtottam nagyot. - Előtte viszont szeretnék pihenni, kimerítő volt az utazás.

Mindenki csak némán, egyetértően bólintott. Thranduil intett a háta mögé, aminek következtében egy nő sétált elém egy csodaszép halványzöld ruhával a kezében.

  - Ez Bakacsinerdő népének ajándéka, fogadja sok szeretettel - hajolt meg a nő.

  - Köszönöm - viszonoztam gesztusát.

***

Idegesen simítottam végig ruhámon, szokatlan volt számomra ez a viselet. Hajam fésülgetve ültem le az ágy szélére, mikor kopogtattak.

  - Igen? - szóltam hangosabban.

  - Hercegnő, beszélnünk kell - hallottam Legolas hangját.

  - Nincs miről - álltam fel azonnal az ágyamról.

  - Pedig van miről - nyitott be.

Amint belépett már be is csukta az ajtót maga mögött, majd közelebb lépett hozzám. Hirtelen úgy éreztem, mintha nehezebben kaptam volna levegőt. Egy kilógó tincsem a fülem mögé igazította, majd nagyot sóhajtott.

  - Apám és Elrond akarata miatt vagyok itt - szegezte tekintetét a földnek. - Szeretnék, hogy ha tanítanálak harcolni, de természetesen nem muszáj megtanulnod.

  - Átgondolom és majd nekik mondok választ - válaszoltam ridegen.

  - Ne fogadd el! - mondta ki, amit nem akartam hallani.

  - Az én döntésem - zártam le a témát.

  - Miért akarod kínozni mindkettőnket? - szorított falhoz.

  - Ugyan, senkit se kínzok semmivel. Te vagy a tanár, én a tanítvány. Vagy valami más is van a dologban, Bakacsinerdő hercege? - kérdeztem gúnyosan.

  - Te is tudod Hercegnő, hogy igenis van, de semmit se tehetünk, mindkettőnknek más van megírva - szorította ökölbe kezeit kihangsúlyozva a hercegnő szót.

  - És mi van? - kérdeztem vissza.

  - Ne nehezítsd meg - suttogta maga elé.

  - Mit ne nehezítsek meg? - kérdeztem idegesen. - Eltitkoltad valódi kiléted, egy teljesen más embert szerettem meg annak ellenére, hogy a legjobb barátjához készülök hozzámenni kényszerből! Tudod minek tettek ki engem? Tudod minek tettél ki engem? - fakadtam sírva.

  - Ne nehezítsd meg azt, hogy le tudjak rólad mondani - felelt, majd távozott.

Meredten néztem utána, de tudtam, hogy igaza van. Nem szabad ezt folytatnunk és nem is tudtuk volna. Legolas túl elfoglalt hercegi teendőivel, nekem pedig azon kell törnöm magam, hogy Aragornnal jó viszonyban legyek. Gondolataimból Arwen zökkentett ki, aki beviharzott ajtómon. Úgy érzem itt, Bakacsinerdőben már sosem lesz nyugtom.

  - Ernil hercegnő, elnézést, de hallottam, hogy mit beszéltetek Legolassal. Kérlek mondd, hogy szeretitek egymást! - nézett rám riadtan.

  - Mégis miről beszélsz? Legolassal jó viszonyba kerültünk pár nap alatt, de nincs itt semmi többről szó - ráztam meg ijedten fejem.

  - Hallottam, amit hallottam - húzta ki magát. - Én szeretem Aragornt és nem akarom elveszíteni. Úgy gondolom, hogy hasonló cipőben járunk.

  - Arwen, kérlek távozz! - szólítottam fel.

  - Bennem megbízhatsz! Én vagyok itt körülbelül az egyik és egyetlen lény, akiben megbízhatsz. Segítséget ajánlok, ami mind a négyünknek jó lenne - fogta meg kezeim.

Elgondolkoztam rajta, majd hagytam, hogy rám zúdítsa gondolatait. Nem volt rossz elképzelése, de jelen pillanatban megvalósíthatatlanok voltak. Idő közben lementünk a bálterembe, ahol már javában tartott a fogadás. Arwen egy asztalhoz vezetett, ahol mindenki ott ült. Gandalf, Elrond, Aragorn, Thranduil és Legolas is. Utóbbival összenéztünk, melynek következtében könnyek gyűltek a szemembe. Újdonsült tünde barátnőm mellé ültetett, bízva abban, hogy megbeszéljük a történteket. Nem így lett. Egész este csöndben ültünk egymás mellett, nem vágytunk társalgásra. Mikor éjfél fele közeledett az óra eltűnt mellőlem, nekem pedig csak egy lebegett a szemem előtt, és az az volt, hogy kövessem.

3. Fejezet

     Tényleg már mindenről beszéltünk, mikor szóba kerültek az orkos incidenseink, ami láthatólag érdekelte Legolast.
  - Ügyesen bánsz az íjjal - jegyezte meg.
  - Te sem panaszkodhatsz - feleltem.
  - Kardokkal, tőrökkel hogy állsz? - kérdezte érdeklődőn.
  - Sehogy - vontam meg vállam. - Anyám soha nem adott ilyeneket a kezembe, mert állítólag nem igazán nőies.
  - Pedig nem egy rossz dolog - nézett rám.
  - Hát akkor taníts meg! - nevettem fel.
Mosolyogva bólintott, majd felállt és előrántotta kardját. Tüzetesen végignézte, mintha a legféltettebb kincse lenne, vagy a szerelme. Mögém lépett és a hátam mögül előre nyújtotta, hogy fogjam meg harci eszközét. Megfogtam és átvettem tőle, ami meglepetésként ért, hogy számomra nem volt a legideálisabb súlyú. Kezével ráfogott az enyémre, melynek következtében mellkasa a lapockámhoz simult.
  - Ne gondolj bele többet -suttogta.
Lehelete csikizte a nyakam minden egyes alkalommal, mikor levegőt vett. Kellemes, mézes menta illatát lélegeztem be, mikor bal kezét a derekamra csúsztatta. Idegesen pillantottam oda, mire szórakoztatóan a fülembe kezdett suttogni.
  - Koncentrálj - mondta. - Képzeld el, hogy egy ork fut feléd, karddal a kezében. Mikor eléd ér...
Mondta, mondta és csak mondta azokat a dolgokat, amik engem életben tartanának, de közelsége miatt nem tudtam figyelni semmire.
  - ...akkor csinálsz egy ilyet - mozdított meg.
  - A tündék ügyesek, én mégis miért nem vagyok az? - ráztam meg a fejem.
  - Menni fog ez - kuncogott tanárom. - Ha oldalról vagy, ha a hátad mögül támadnak...
Bal kezét átcsúsztatta jobb oldalamra, a jobb kezét a bal oldalamra csúsztatta, ezzel elengedve a kezem, amiben kardját tartottam. Hirtelen maga felé fordított. Ekkor vettem észre, hogy csak centiméterek vannak ajkaink között. Bár homlokom súrolta volna ajkát, ha normális testtartásban lett volna. Megszeppenve néztem szemeibe.
  - És aztán.. - hajolt még jobban felém.
  - Aztán lendítem a kardot.. - suttogtam.
  - És lecsapsz rá - tapasztotta ajkait az enyémre.
Kardját kiejtettem kezemből, nem tudtam mit tenni, de ha mást is kellett volna tennem, és tudom, hogy mást kellett volna, akkor sem cselekedtem volna másképp. Viszonoztam gesztusát, mire legnagyobb meglepetésemre csak bátorítás volt számára. Kezeit arcomra simította, hallottam ahogy vett egy nagy levegőt, majd eltávolodott tőlem. Nem szóltam semmit, csak ajkamba harapva lesütöttem tekintetem.
  - Nem gondoltam volna, hogy ennyire szótlanná lehet tenni - köhintve törte meg a kínos csendet.
Sóhajtva felnéztem rá. Láttam, hogy arcán halovány mosoly ül, de próbálja leplezni érzelmeit és hangulatát.
  - Ez nem volt helyes - mondtam remegő hangon.
  - Néha, ha úgy is érezzük, hogy hibáztunk, de rájövünk később, hogy az volt a lehető legjobb döntés - felelte ravaszul.
  - Nem szabadott volna - tiltakoztam továbbra is. - Aragorn és a tündék nem fognak ennek örülni - remegtek meg kezeim.
  - Világgá akarod kürtölni? - kérdezte.
  - Természetesen nem - feleltem.
  - Esetleg akarsz még tanulni? - lépett egyet közelebb.
Ismét csak centiméterek voltak közöttünk. Szemeibe nézve nem tudtam volna válaszolni, ha akartam volna sem. Kezeivel megfogta az enyéim, majd közelebb hajolt.
  - Egy szavadba kerül, és meg tudsz attól menteni engem és magad is, hogy most egy hibát vétsünk, ami később egy tökéletes emlékké váljon - suttogta.
Vettem egy mély levegőt, majd kezeinkre néztem. Mintha az övéibe lettek volna teremtve az enyéim. A tűz ropogása pedig valahogy egy egészen varázslatos pillanatot teremtett nekünk. Szemei kérlelőn néztek enyéimbe.
  - Egy szó - emlékeztetett türelmetlenül.
  - Én - suttogtam - nem tudom.
  - Amit a szíved súg - támasztotta homlokát az enyémnek.
A szívem már vadul kiabált a válaszommal, és ki is mondtam volna, ha nem gondoltam volna át a dolgokat. Ahogy elmondta, hogy Aragorn jó barátja teljesen átértékelődött bennem minden. Szemeibe nézve szinte sírni tudtam volna. Mindketten tisztában voltunk a következményekkel, ha az itt történtek egyszer kiderülnek.
  - Legolas.. - kezdtem halkan.
  - A te döntésed - hajolt közelebb. - Egy szavadba kerül és folytatom, vagy feladom.
  - Én nem - remegtek meg térdeim.
  - A válaszod nem? - kérdezte.
Ajkai az enyém súrolták és tudtam nagyon jól, hogy innen már nincs visszaút. Őszintén szólva nem is akartam visszatáncolni. Kezeinkre néztem, ő pedig elengedte azokat. Értetlenül álltam előtte, mikor hátrébb lépett, ezzel teljesen eltávolodott tőlem.
  - Igazad van. Elnézést hercegnő, nem tudom, hogy mi ütött belém. Csak..
  - Igen - vágtam szavába.
Két lépésnyire volt csak tőlem , de most ez métereknek látszott. Meglepetten nézett rám, de arcára halovány mosoly szökött.
  - Biztosan? - nézett mélyen szemeimbe. - Nem tehetjük ezt a népünkkel - rázta meg fejét.
  - Igen - mondtam immár hangosabban és egyben türelmetlenül.
Ahogy mondta, egy szavamba került. Azonnal magához húzott és ismét megcsókolt. Ajkaink táncot jártak, a világ mintha megszűnt volna létezni. Karjaival körülölelt, kezeivel derekam fogta. Pár napja még nem is ismertem, nagyon tiltakoztam az ellen, hogy ő egy nőmágnes. Tagadtam, hogy engem megbabonázott volna. Most, ahogy ölel és csókol már nem tudtam tovább hazudni magamnak. Mellkasára simítottam kezeim, mire belemosolyodott csókunkba. Átkaroltam nyakát, úgy vontam még közelebb magamhoz, ő pedig teljesen átölelte derekam. Azt kívántam, hogy ez a pillanat bár örökké tartana. Miért nem őt választotta nekem anyám? Miért vagyok én egy királyi család leszármazottja? Miért nem lehetek vele? Lassan elváltunk, de nem lépett el előlem.
  - Pihenned kellene, hosszú lesz holnap az utunk - suttogta.
  - Hidd el, ha akarnék se tudnék - feleltem.
  - Ami itt történt, az itt is marad. Ne beszéljünk róla senkinek - mondta.
  - Nem akartam - csuklott el hangom.
  - Aludj inkább - hajolt el tőlem. - Tényleg hosszú lesz a holnapi nap - simította hátra kilógó tincseit.
  - Nem tudok - válaszoltam egyszerűen.
  - Ezen sajnos még nem segíthetek - mosolyodott el.
Meglepődtem mondatán. Még nem segíthet? Mivel segítene? Kérdőn néztem rá, mire csak megvonta vállát.
  - Majd egyszer megérted - simította meg arcom.
Kardját felvette a földről, majd visszahelyezte. Leültem vissza a tűz mellé, majd térdeimet átkarolva néztem, ahogy lobog. Gondolkozni kezdtem a történteken. Mégis mi volt ez az egész? Miért akartuk annyira mindketten?
  - Hercegnő! - szólt nekem.
  - Ne hívj így - pillantottam rá.
  - Nem szeretném, ha az esténk egy rossz emlékké válna neked - ült le mellém.
  - Jó úton haladsz pedig afelé, hogy az legyen.
  - Ernil, én tényleg nem tudom mi történt velem - kezdte. - Nagyon szeretnélek boldoggá tenni, nagyon szeretném, hogy én legyek az a valaki, akinek édesanyád szánt.
  - Zöldlombfi Legolas, miket beszélsz te? - lépett elő egy alak a sötétből.
Egy szakállas mágus lépett elénk, talpig fehérben. Ijedten kaptam Legolas kezéhez az alak láttán.
  - Jól hallottam, hogy szerelmet készülsz vallani? - nézett rá kíváncsian.
  - Nem biztos - biccentett neki. - Jó újra látni téged köreinkben.
  - Semmiért sem hagytam volna ki az elveszett hercegnő visszatérését - mosolygott kedvesen rám. - Ernil hercegnő, a nevem Gandalf és öröm téged viszont és immáron érett nőként látni.

2.Fejezet

     Megfáradva értünk fel napnyugtára a hegyekbe. Legolas pihenőt rendelt el, ami igazából ránk fért már. Lovainkat kikötve kezdtünk el falatozgatni, farkas éhes voltam már. 

  - Aragorn biztosan jó ember? - kéredztem mielőtt lembasomba haraptam volna.

  - A legjobb akit csak ismerek. Kár, hogy tünde vérvonala igen csekély - meredt maga elé.

  - Le kell mondanom valamiről? - faggattam tovább, bár tudtam a választ.

  - Ezt majd a tündék tanácsa eldönti. Bár elvből hallani se akartak az ember és tünde faj egyesítéséről - nézett rám.

  - Tehát le kell mondanom a halhatatlanságomról - hunytam le szemeim.

  - Végül is, ha beleszeretsz egy tünde férfiba, aki királyi sarj, akkor nem - kacagott fel saját gondolatán.

Elmosolyodtam jókedvén, hiába volt ellenem megszólalása. Mikor észre vette, hogy nem szólok semmit sem elkomorodott és tekintetét rám szegezte.

  - Persze ez lehetetlen - szólt ismét ridegséggel. - Térj nyugovóra, hosszú az út még előttünk - állt fel mellőlem.

  - Köszönöm - álltam fel én is.

  - Micsodát? - kérdezte zavartan.

  - Az őszinteséget. Rám fért már - mosolyodtam el halványan.

  - Egy hercegnővel mindig őszintének kell lenni - bólintott, majd a távolba meredt.

  - Legolas, mit tudsz rólam? - tettem fel kérdésem.

Lassan nézett rám, szemei haraggal teltek meg, de láttam ott belül, a kékség mélyén, hogy ez a harag pusztán csak törődésből szökött oda.

  - Túl sokat Ernil hercegnő, az időnk pedig túl kevés, hogy megértessem veled. Édesanyád Völgyzugolyból jött el veled. Édesapádról semmit sem tudok, de legyen elég ennyi - lépett egyet hátrébb.

  - Nem elég ennyi - léptem felé. - Miért kellett eljönnünk? - kérdeztem türelmetlenül.

  - Az a hír járta, hogy ha vérvonalad kiderül, akkor valakinek el kell búcsúznia a tróntól. Édesanyád egy nyugodt életet akart neked és saját magának, ezért eljött veled. Ha többet szeretnél tudni kérdezd meg Elrond urat - fordított hátat.

  - Elrond úr? 

  - Féltünde, aki a tündék életét választotta inkább. Sok bölcs dolgot tud mondani népünkről, de édesanyád jó barátja volt, ő többet tud származásodról - zárta le a témát.

  - Jó éjt, Legolas - motyogtam magam elé.

  - Jó éjt, Ernil hercegnő - suttogta ő is.

Aludni nem tudtam ugyan rögtön, ezért hallgatóztam. Hallottam, hogy Legolas néha dob a tűzre, hogy néha magában motyog. Már olyan monotonná vált számomra a körülöttem lévő hang, hogy lassan el tudtam szenderedni. Különös álmom volt este. Egy férfit láttam, ahogy egy nőtől búcsúzkodik. A tűz mindkettejük szemében ott lángolt, arcukat nem ismertem fel ugyan. Lassan egy férfi alak tűnt fel, majd egyre világosabbá vált, hogy Legolas volt az a harmadik személy. Kezét a férfi vállára rakta, ezután beszéltek valamit mire a nő a férfi nyakába ugrott örömében és elsétáltak. Ezek után az ott maradt harmadik felém kezdett sétálni, ekkor felriadtam. Kísérőmre néztem, aki íját nézegette.

  - Rossz álom? - kérdezte.

  - Valami olyasmi - feleltem.

  - Nemsokára felkel a Nap, indulnunk kell - állt fel és felém állt.

Kezét nyújtotta, hogy segítsen felállni. Elfogadtam gesztusát, s amint megfogta kezeim melegség öntött el, a lábaim bizseregni kezdtek. Kezei puhák voltak és jóval nagyobbak, mint az enyém. Gyorsan elengedtem, tekintetem pedig a földnek szegeztem. Mielőtt bármit szólhattam volna már lóra is pattant.

  - A közelben van egy kis patak, ott felfrissülhetünk - jött felém.

Némán bólintottam, majd én is felültem hátasomra. Életemben először voltam ilyen messze otthonomtól. Megrémített a tudat, hogy mostantól már máshova tartozok és az életem is teljesen más lesz. Tenni sem tudok ellene, csak el kell fogadnom ezt a tényt. Túl sokat várt el tőlem anyám. Hogyan szerethetnék én egy olyan embert, akit soha nem is láttam és soha nem is ismertem?

  - Gond van Ernil hercegnő? - pillantott rám Legolas.

Hirtelen nem tudtam válaszolni, csak meredten néztem szemeibe. Kezdek megőrülni, de úgy érzem, hogy legalább ő törődik velem. Csöndesen megráztam fejem, majd az útra emeltem tekintetem. Igaza volt, már láttam a kis patakot, melyet a Nap első sugarai lágyan megcsillogtattak. Vártam már, hogy levehessem ruháim, hogy megmártózhassak végre. Lovainkat kikötve én elindultam keresni egy távolabbi helyet, vágytam arra a kis magányra, így el bírtam merülni a gondolataimban is.

  - Ne menj messzire! Nem tudhatjuk mi van errefelé - szólt utánam.

  - Tudok magamra vigyázni! - kiáltottam vissza.

Mikor megtaláltam a megfelelő helyet habozás nélkül vetkőztem le és léptem bele a vízbe. Egy kis vízesés alá beúsztam, hogy hajamat is érje a felfrissülés kellemes érzése. Legolason kezdtem gondolkozni. Olyan távolságtartó, olyan rideg, de néha mintha elfeledkezne arról, hogy ki is ő és teljesen felszabadul. Csodaszép kék szemeivel pedig biztonságot sugall. Persze tudom, hogy fajunkban nem ritka a kék szem, neki mégis olyan más. Teljesen különbözik a többiekétől, olyan csodálatos. Na, nem mintha kezdeném megkedvelni. Szó sincs ilyenekről, csak neki tényleg szép szeme van. Gondolataimból egy ordítás zökkentett ki, mely a semmiből jött, majd Legolas tűnt fel és lőni kezdett. Ekkor láttam, hogy egy csapat ork tart felém. Társam aprította őket, így a fele irányt változtatott. Így elég időt nyertem arra, hogy felöltözhessek. A ruháim tapadtak rám, ahogy meg sem tudtam szárítkozni. Egy magasabb szikla felé vettem az irányt, ahova felmásztam és onnan segítettem társamnak. Azok a mocskok csak üvöltöttek, mikor nyilaink eltalálták őket. Iszonyatos bűzük marta orrom. Láttam, hogy Legolas a csapat ráeső részét kivégezte, eközben egyre többen jöttek felém. Már nem bírtam, ennyi orkot már nem győztem egyedül. Kísérőm valószínűleg láthatta ezt, így a segítségemre sietett. Kardjával kaszabolta az ocsmány lényeket, akik ordítva feküdtek el. Mire az utolsókkal is leszámoltunk végleg kimerültem és összerogytam. Elsötétült minden, nem éreztem semmit. Nem tudom meddig lehettem ilyen állapotban, de anyám jelent meg előttem.

  - Lányom, én nem tudtam, hogy ez lesz - pityergett. - Nem Aragornra van szükséged. Ne tedd meg, amit levelemben írtam. Más népet kell éltetned!

Eltűnt mondata után. Ismét sötétség vett körül, de éreztem, hogy valaki arcomat simogatja és beszél hozzám.

*****

Kellemetlen fejfájással ébredtem. Körülöttem egész más volt a táj, mint amire emlékeztem.

  - Tudsz magadra vigyázni? - kérdezte Legolas mosollyal az arcán.

  - Mi történt? - ültem fel.

  - Összeestél, aztán a nevem motyogtad - felelte.

  - Tessék? - álltam fel azonnal.

  - Nyugalom, csak tréfálok. Egy napig hiába keltettelek, te csak aludtál. Ez betudható annak is, hogy alig eszel valamit és nem is sokat alszol. Jobban kellene vigyáznod magadra - mondta.

  - Azt hittem azért vagy te, hogy vigyázz rám - néztem végre rá.

  - Tegnap még azt válaszoltad, hogy tudsz magadra vigyázni - mosolygott továbbra is.

  - Tudod mit? Ne is törődj velem, bár eddig sem tetted! - legyintettem.

  - Azt hiszem már egész jól vagy - kuncogott.

Mondatára nem reagáltam semmit. Meglepett, hogy milyen jó kedvvel van. Bár nem szívesen rondítottam volna el hangulatát, de gyötört a kíváncsiság, hogy merre lehetünk.

  - Hol vagyunk? - kérdeztem.

  - Bakacsinerdő szélén -felelte. - Holnap estére már megérkezünk úti célunkhoz.

  - Remek - bólintottam.

A Nap utolsó sugarai is elbúcsúztak már. Legolas tüzet gyújtott, majd miután látta, hogy csak némán leültem közelébe beszélni kezdett. 

  - Tudod, valamilyen szinten hiányozni fog, hogy nem mész az idegeimre és nem sodorsz bajba.

Meglepett, hogy hirtelen milyen közvetlen lett és az is, hogy mennyire beszédessé vált.

  - Képzelem - forgattam meg szemeim.

  - Ez is - tette hozzá utalva a gesztusomra.

  - Nekem nem fog hiányozni a modorod - vontam meg a vállam.

  - Már elnézést, de miről beszélsz? - fordult felém.

  - Elutasítóan goromba vagy - vágtam rá szemeibe nézve.

  - Mert nem lehetek veled másmilyen - suttogta maga elé.

  - Miért? Meg van parancsolva? - tréfálkoztam.

  - Mondhatni - sütötte le szemeit.

  - És ki mondta? - kérdeztem.

  - Egy bölcs valaki - mosolyodott el ő is vállat vonva, ezzel engem utánozva. 

Elmosolyodva néztem rá. Valójában Legolas egy kedves férfi, aki egy barátjának segít azzal, hogy engem kísérget.

  - Amúgy nem vagy rossz társaság - mosolyogtam. - Bár pocsék humorod van - tettem hozzá.

  - Te is elviselhető vagy - válaszolt.

  - Kedves - jegyeztem meg.

Pár másodperc elteltével egyszerre kacagtunk fel. Valahogy most egészen más volt társaságában lenni, sokkal szabadabb, sokkal oldottabb volt.

  - Hogy-hogy semmit sem tudsz a múltadról? - kérdezett.

  - Anyám soha nem mesélt arról, hogy mi van e világon és, hogy én ki vagyok, és honnan származok. Tudtam, hogy tünde vagyok, tudtam, hogy apámat egy ork ölte meg. Viszont nem tudom, hogy honnan származok, az igazi otthonomról semmit sem tudok. Édesanyám nemrég halt meg, őt is egy ork ölte meg. Bár fel volt rá készülve, mert érezte, hogy valaki követi, de mégsem tudott elég óvatos lenni - regéltem. - Más tündékkel soha nem találkoztam még.

  - Tudod egy jó ideje itt élek már, de a történeted kezdete elért hozzám is. Édesanyád úrnő volt, téged illetett volna a jogos trón, de helyette Elrondot, a távoli rokonod választották meg a trónra - mesélte.

  - Rokon? - lepődtem meg.

  - Mindenki annak mondja, de tényleg csak nagyon távoli szálak fűznek hozzá. Mivel édesapád is tünde volt, így a vérvonalad tiszta. Ezért édesanyád félt, hogy fajunkon belül csatázások lennének, így inkább elmenekült veled.

Csak hallgattam és próbáltam feldolgozni az információkat. Az életemről beszélt, a családomról, a származásomról és végre kezdtem mindent megérteni.

  - Bár már lassan több, mint háromezer éve létezem, de a te történeted nagyon megfogott. Az életed egy igazi kaland - fejezte be.

  - Majdnem háromezer? - akadtam ki.

  - Igen - válaszolt. - Te, kis kétezer éves nem értheted.

  - Én legalább kereken annyi vagyok - húztam ki magam.

Egyszerre nevettünk fel ismét. Egész este csak beszélgettünk, ami engem is nagyon meglepett. Beszéltünk, ami nagyjából annyit takart, hogy mesélt Aragornról, a tündékről, hobbitokról és törpökről. Bakacsinerdőről rengeteg mindent elmesélt, úgy vélem ez a legkedvesebb hely neki egész Középföldén. Társalgásunk során kezdtem úgy érezni, hogy egészen megkedveltem. Mire a Hold már magasan járt, akkor éreztem azt, hogy teljesen nyílt lapokkal beszél velem. Mesélt egy tündelányról, akivel már közel százhuszonöt éve nem találkozott, de gyengédebb szálak fűzték őt hozzá, viszont a lány nem táplált visszafele érzelmeket. Hirtelen feldolgozni sem tudtam. Legolas egy jó arcszerkezetű férfi. Ki tudna - rajtam kívül - ellenállni neki?

1.Fejezet

     Levelem szorongattam indulásunk előtt. Kint már kezdett sötétedni, de a váratlan kísérőm szerint sürget minket az idő. Utoljára ránéztem még a gyermek éveim emlékül tartó kis házra, majd szó nélkül követtem Legolast. Tudtam, hogy az utunk hosszas lesz és azt is, hogy nem lesz veszélytelen. Csöndesen baktattunk egymás mellett lovainkkal, míg végül megszólalt.

  - Az otthoniak már nagyon kíváncsiak rád.

  - Az otthoniak? - kérdeztem.

  - Aragorn, Thranduil.. - hallgatott el.

  - Nem hallottam soha róluk még - ráztam meg a fejem.

  - Aragorn a jövendőbelid - mondta.

  - Az ő nevét felismertem - bólintottam és vártam, hogy folytassa.

  - Thranduil pedig a tündék királya.

  - Nem hallottam róluk soha - sütöttem le tekintetem.

Bár a nyerget tanulmányoztam, de éreztem, hogy Legolas engem figyel. Kellemetlenül éreztem magam, hogy még ennyit sem tudtam a saját népemről.

  - Ez természetes hercegnő.

  - Mégis minek neveztél? - kaptam felé a fejem.

  - Hercegnő. Vagy ne hívjalak így, Ernil hercegnő? - kérdezte zavartan.

  - Miért hívsz így? - dermedtem le.

  - Mert te vagy a tündék másik királyi sarja? - kérdezett vissza. - Édesanyád még akkor vitt el hazádból, mikor még egészen kicsi voltál - regélte.

  - Ez nem igaz - tiltakoztam.

  - Pedig igen - zárta le a témát.

Teljesen magamba roskadtam. Anyám miért hallgatta el ezt előlem? Lovam fülét kémleltem, aki hirtelen megállt alattam.

  - Sietnünk kell - szólalt meg Legolas.

  - Honnan jött ez a hang? - néztem körül.

  - Szerintem ne akarjuk megtudni - indította el lovát.

Hátranéztem és egy árnyat láttam megmozdulni, majd egyre több hangot hallottam, egyre több irányból. Legolasra néztem, arcvonásai feszültek voltak. Hirtelen a tegezéből kikapott egy nyilat, majd kilőtte előre.

  - Orkok - fintorgott.

Mintha csak ezt kellett volna kimondania, egy kisebb csapat ork jelent meg mögöttünk. Kísérőm villám gyorsasággal szállt le lováról, majd elkezdte lőni az ellenségünket, akik egyre csak közeledtek.

  - El kell tűnnünk innen - pattant ismét nyeregbe.

Igaza volt, ellenségeink nyomunkba eredtek, pedig lovainkat vágtára fogtuk. Láttam és éreztem, hogy szinte már a nyakunkon vannak. Elengedtem kantárszáram, majd tegezemből kivéve nyilaim hátra fordultam és lőni kezdtem őket. Üvöltöttek, sőt ordítottak, mikor nyilaim beléjük találtak. Legolas is próbálta követni példám. Túlerőben voltak, kétség sem fér hozzá, hogy esélyünk elég csekély volt. Mégis mindent megtettünk, bajtársam oldalról kezdte szórni rájuk a nyílesőt, így kezdtek ritkulni, de még mindig túl sokan voltak. Én folyamatosan hátulról soroztam őket, próbáltam óvni kísérőm.Végül mire már az utolsót is lelőttem mögöttünk Legolas előre kezdett lőni, utolértek minket. Követtem példáját, bár fogytán voltam már erőmből. Ezek a mocskos lények nem adják fel egykönnyen, de már az biztató jel volt, hogy eddig túléltük, és az is, hogy már mi álltunk a győzelem küszöbén. Mikor bajtársam az utolsó orkot is lenyilazta előttünk vissza vettünk tempónkból. Kémlelve nézett rajtam végig, majd megállt egy kisebb tisztásnál. A Hold fénye szinte bevilágította az egész teret, nem láttam még ehhez foghatót.

  - Megállunk kicsit pihenni - szólt.

Némán bólintottam és követtem őt, hogy kikössük lovaink. Mindig is jobban kötődtem hátasomhoz, így megdicsértem és nyomtam egy puszit a nyakára. Lehet furán nézett rám, mint eddig mindig rövid utazásunk során. Leültem a fűbe, egy farönk mellé.

  - Hol tanultál meg így nyilazni? - kérdezte mellém ülve.

  - Sosem csináltam még ilyet, egyszerűen úgy éreztem, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás - feleltem.

  - Értem - bólintott.

  - Ismered Aragornt? - néztem rá.

  - Igen - nézett szemeimbe.

  - Tudnál mesélni róla? - kértem.

  - Jó tünde - húzta apró mosolyra száját.

  - Mondták már, hogy milyen bő szavú vagy? - forgattam meg szemeim.

  - Igen - kapta előre a tekintetét.

Ott ültünk egymás mellett csöndben, én pedig gondolkozni kezdtem. Megértem, hogy idegenekkel távolságtartó, de miért ennyire rideg? Természetesen én sem ugranék az első tündelány nyakába első találkozásunkkor, hogy mi mostantól örök barátnők vagyunk, viszont próbálnék vele kedvesen bánni, már amennyire tudnék. 

  - Igazából nem tünde - zökkentett ki gondolataimból. - Még régen egy őse, aki féltünde volt lemondott arról, hogy tünde legyen, így csak negyedrészt tünde, de a vérében van.

  - Miért kellek én ehhez az egészhez? - néztem rá.

  - Őszintén én sem tudom - jelent meg halovány mosoly arcán.

  - Hát ez igazán remek - bólintottam unottan.

  - Édesanyádnak és Aragorn apjának biztosan jó oka volt erre.

  - Hogyne - hunytam le a szemeim.

  - Ne aludj el, nemsokára indulunk! - szólt határozottabban.

  - Nem alszom el - feleltem monotonon.

És tényleg nem aludtam, csak jól esett kicsit nem ránézni. Zavarba ejtő külseje és magabiztossága miatt egy kis jelentéktelen tündének éreztem magam. Persze nem mintha vonzódnék hozzá, nem nyert meg a viselkedésével. Különben is, a népem jóléte miatt nem is kell vele nagy barátságot kötnöm, ő csak segít eljutni a számomra kiválasztott férfihoz. Miért is rágom magam ennyire ezen? Indulni kellene, hiszen jó pár nap van még előttünk, hogy elérjünk ..

  - Hova tartunk? - pattantam fel.

  - Bakacsinerdőbe - felelt.

  - Meddig megyünk még? - traktáltam ismét kérdésemmel.

  - Még négy nap.

Hogy tud ilyen lenni? Ilyen rideg? Ilyen nemtörődöm? Egyáltalán miért idegesít ez engem ennyire? Eloldottam lovam, majd a nyergébe pattantam és lenéztem a még mindig földön ülő Legolasra.

  - Nem azt mondtad, hogy indulunk? 

  - Nem mondtam - nézett fel rám.

  - Az előbb mondtad, hogy nemsokára indulunk - emlékeztettem.

  - Indulni szeretnél? - kelt fel.

  - Szeretnék, igen - vettem át stílusát.

Ismét megjelent arcán az a kis mosoly, majd ő is nyeregbe szállt. Végre ismét úton voltunk, de szokásához híven meg sem mukkant, csak maga elé nézett egész végig. Néha-néha rám pillantott, hogy megvagyok-e még, vagy hogy egyáltalán épségben vagyok-e még. Persze nem hibáztatom, az ő helyében én sem kommunikálnék, mert még a végén berekednék a sok beszédben. Lassan pirkadni kezdett, a levegő is kezdett melegedni az éjszakai hűs után. Természetesen Legolas nem szólalt meg, még csak szándékot se láttam rajta. Egyre ingerültebb lettem, de tudtam, hogy fölöslegesen, hiszen semmivel se lehetne rábírni ezt a tündét arra, hogy kicsivel bőbb szavú legyen. Igazán lovagias lehet kedvesével, ha ennyire szép beszéde van. Lovam nyerített egyet, ami úgy tűnik szóra bírta utazótársam is.

  - Megérkeztünk Trollházára, ha lehet ne szakadj le mellőlem - mondta.

  - Pedig megtenném - motyogtam.

  - Nem lenne célszerű, nem tudod merre kellene menni. Ráadásul ilyen törékeny hölgynek könnyen baja eshet e vidéken - kacsintott.

Lefagytam, megsemmisültem. Szerintem ez volt a leghosszabb mondata eddig hozzám, ráadásul még a szeme is rángott. Igen, tudom, hogy kacsintás volt, de mégis mi vitte erre a gesztusra? Megráztam kicsit a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.

  - Ha így haladunk, akkor akár két nap is lehet az út - szólalt meg ismét.

  - Jaj, gyorsan igyál valamit, nehogy kiszáradj! - kaptam mellkasomhoz ijedten.

  - Igazán humoros vagy így reggel - forgatta meg szemeit. - Aragorn biztosan szeretni fogja ezt benned, de mivel én nem ő vagyok, így kérlek hanyagold az ilyen megjegyzéseid. Nem szorulok rájuk - zárta le beszélgetésünk.

Megsemmisülve néztem rá. Valóban berágott most rám? Tényleg ennyire jelentéktelennek lehet érezni magunkat mellette. A nap már jócskán felkelt, így végre láthattam világosban. Arcán gyönyörűen lehetett látni a vonásokat, még mindig előkelőbbnek tűnt, talán világosban még jobban. Haja úgy omlott a vállára, mintha egy meséből lépett volna ki, mint egy herceg. Szemei ragyogtak, ahogy a szemébe ütközött a fény. Nem hunyorgott, tűrte a Nap sugarainak fényét. Hirtelen rám pillantott, nem szólt hozzám ugyan, de ismételten kis mosoly húzódott szájára. 

  - Mi olyan szórakoztató? - kérdeztem.

  - Ugyan, semmiség - válaszolt fagyosan, mégis kedvesebben, mint az előbb. - Elnézést, ha udvariatlan vagyok, nem szoktam nő társaságában sokszor lenni.

Most akkor nem is a nők foglalkoztatják? Vagy annyira rideg, hogy a nők meg sem környékezik? Pedig első ránézésre eléggé felkapottnak tűnt. Elég furán nézhettem rá, ugyanis folytatta mondókáját.

  - Persze a nők érdekelnek, csak nem találom meg velük a közös hangot - védekezett.

Bólintottam, hogy megértettem. Utunk további része ismét csendesen telt. Szerencsénkre nem futottunk semmilyen trollokba, de még orkokba sem. Délutánra már a hegyek lábánál találtuk magunkat.

Prológus

A TÖRTÉNET KÜLÖNBÖZIK A GYŰRŰK URA TÖRTÉNETTŐL!

Drága Ernil!

Nem régóta vagy e világon, röpke 2000 éve, és még mennyi áll előtted! Tudnod kell, hogy mindent és bármit megtettem volna azért, hogy ezeket a szavakat én mondhassam el, de az idő sürgetett és itt kellett hagyjalak. Kérdéseidre választ kapsz, amint a végére értél levelemnek. Régen megígértem egy kedves ismerősömnek, hogy fiával, Aragornnal újjá élesztitek a tünde vérvonalat, hogy ismét közénk tartozzanak. Lányom, ez mindannyiunk érdeke, a népünk jövője. Hamarosan érted fog menni valaki, aki elvisz leendő párodhoz. Tekints erre a levélre úgy, mint édesanyád utolsó kívánságára.

Szeretlek!

Anyád, 

Malwen

Tétlenül olvastam a sorokat, az egészet fel sem tudtam fogni. Kik ezek? Anyám miért kényszerült bele ilyen helyzetbe? Miért nem kaptam válaszokat a kérdéseimre? Lehunytam szemeim, majd engedtem, hogy könnyeim utat törjenek. Alig 5 éve halt meg édesanyám, akkor nem említett semmit nekem a jövőmről, sem a múltamról. Miért nem dönthetek én? Gondolataim csak úgy cikáztak, a könnyeim megszűntek. Szívembe harag költözött, bár tudtam, hogy fölösleges, ebbe bele kell törődnöm és teljesítenem kell az utolsó kívánságát anyámnak. Hiába nem tudja már meg soha, hogy ténylegesen is megtettem. Hirtelen nyerítést hallottam odakintről, arcomról gyorsan letöröltem a pityergésem nyomait. Az illető bekopogott és a nevem mondta. Reszketve kukkantottam ki egy kisebb résen. Nem nyitottam ajtót az utazónak, íjamat a kezembe véve álltam a bejárat elé. Pár perc elteltével berúgta a köztünk lévő ,,falat", abban a másodpercben egymásra szegeztük íjainkat, lövésre készen.

  - Ki vagy? - kiáltottam rá.

  - Ne hidd, hogy a hangodtól megrettenek - mondta meredt arccal.

  - Jogom van tudni, hogy ki tört be a házamba - mondtam immár halkabban.

  - Legolas - válaszolt szűken.

  - Ernil - szegeztem földnek az íjam.

Hosszú másodpercekig csak néztük egymást. Ki lenne ő? Talán az, aki elvisz ahhoz a valakihez, akiről anyám írt? Miért van ilyen előkelő kisugárzása? Meredten engedte el ő is az íját, majd lovára hátrapillantva megszólalt.

  - Indulnunk kell.