3. Fejezet

     Tényleg már mindenről beszéltünk, mikor szóba kerültek az orkos incidenseink, ami láthatólag érdekelte Legolast.
  - Ügyesen bánsz az íjjal - jegyezte meg.
  - Te sem panaszkodhatsz - feleltem.
  - Kardokkal, tőrökkel hogy állsz? - kérdezte érdeklődőn.
  - Sehogy - vontam meg vállam. - Anyám soha nem adott ilyeneket a kezembe, mert állítólag nem igazán nőies.
  - Pedig nem egy rossz dolog - nézett rám.
  - Hát akkor taníts meg! - nevettem fel.
Mosolyogva bólintott, majd felállt és előrántotta kardját. Tüzetesen végignézte, mintha a legféltettebb kincse lenne, vagy a szerelme. Mögém lépett és a hátam mögül előre nyújtotta, hogy fogjam meg harci eszközét. Megfogtam és átvettem tőle, ami meglepetésként ért, hogy számomra nem volt a legideálisabb súlyú. Kezével ráfogott az enyémre, melynek következtében mellkasa a lapockámhoz simult.
  - Ne gondolj bele többet -suttogta.
Lehelete csikizte a nyakam minden egyes alkalommal, mikor levegőt vett. Kellemes, mézes menta illatát lélegeztem be, mikor bal kezét a derekamra csúsztatta. Idegesen pillantottam oda, mire szórakoztatóan a fülembe kezdett suttogni.
  - Koncentrálj - mondta. - Képzeld el, hogy egy ork fut feléd, karddal a kezében. Mikor eléd ér...
Mondta, mondta és csak mondta azokat a dolgokat, amik engem életben tartanának, de közelsége miatt nem tudtam figyelni semmire.
  - ...akkor csinálsz egy ilyet - mozdított meg.
  - A tündék ügyesek, én mégis miért nem vagyok az? - ráztam meg a fejem.
  - Menni fog ez - kuncogott tanárom. - Ha oldalról vagy, ha a hátad mögül támadnak...
Bal kezét átcsúsztatta jobb oldalamra, a jobb kezét a bal oldalamra csúsztatta, ezzel elengedve a kezem, amiben kardját tartottam. Hirtelen maga felé fordított. Ekkor vettem észre, hogy csak centiméterek vannak ajkaink között. Bár homlokom súrolta volna ajkát, ha normális testtartásban lett volna. Megszeppenve néztem szemeibe.
  - És aztán.. - hajolt még jobban felém.
  - Aztán lendítem a kardot.. - suttogtam.
  - És lecsapsz rá - tapasztotta ajkait az enyémre.
Kardját kiejtettem kezemből, nem tudtam mit tenni, de ha mást is kellett volna tennem, és tudom, hogy mást kellett volna, akkor sem cselekedtem volna másképp. Viszonoztam gesztusát, mire legnagyobb meglepetésemre csak bátorítás volt számára. Kezeit arcomra simította, hallottam ahogy vett egy nagy levegőt, majd eltávolodott tőlem. Nem szóltam semmit, csak ajkamba harapva lesütöttem tekintetem.
  - Nem gondoltam volna, hogy ennyire szótlanná lehet tenni - köhintve törte meg a kínos csendet.
Sóhajtva felnéztem rá. Láttam, hogy arcán halovány mosoly ül, de próbálja leplezni érzelmeit és hangulatát.
  - Ez nem volt helyes - mondtam remegő hangon.
  - Néha, ha úgy is érezzük, hogy hibáztunk, de rájövünk később, hogy az volt a lehető legjobb döntés - felelte ravaszul.
  - Nem szabadott volna - tiltakoztam továbbra is. - Aragorn és a tündék nem fognak ennek örülni - remegtek meg kezeim.
  - Világgá akarod kürtölni? - kérdezte.
  - Természetesen nem - feleltem.
  - Esetleg akarsz még tanulni? - lépett egyet közelebb.
Ismét csak centiméterek voltak közöttünk. Szemeibe nézve nem tudtam volna válaszolni, ha akartam volna sem. Kezeivel megfogta az enyéim, majd közelebb hajolt.
  - Egy szavadba kerül, és meg tudsz attól menteni engem és magad is, hogy most egy hibát vétsünk, ami később egy tökéletes emlékké váljon - suttogta.
Vettem egy mély levegőt, majd kezeinkre néztem. Mintha az övéibe lettek volna teremtve az enyéim. A tűz ropogása pedig valahogy egy egészen varázslatos pillanatot teremtett nekünk. Szemei kérlelőn néztek enyéimbe.
  - Egy szó - emlékeztetett türelmetlenül.
  - Én - suttogtam - nem tudom.
  - Amit a szíved súg - támasztotta homlokát az enyémnek.
A szívem már vadul kiabált a válaszommal, és ki is mondtam volna, ha nem gondoltam volna át a dolgokat. Ahogy elmondta, hogy Aragorn jó barátja teljesen átértékelődött bennem minden. Szemeibe nézve szinte sírni tudtam volna. Mindketten tisztában voltunk a következményekkel, ha az itt történtek egyszer kiderülnek.
  - Legolas.. - kezdtem halkan.
  - A te döntésed - hajolt közelebb. - Egy szavadba kerül és folytatom, vagy feladom.
  - Én nem - remegtek meg térdeim.
  - A válaszod nem? - kérdezte.
Ajkai az enyém súrolták és tudtam nagyon jól, hogy innen már nincs visszaút. Őszintén szólva nem is akartam visszatáncolni. Kezeinkre néztem, ő pedig elengedte azokat. Értetlenül álltam előtte, mikor hátrébb lépett, ezzel teljesen eltávolodott tőlem.
  - Igazad van. Elnézést hercegnő, nem tudom, hogy mi ütött belém. Csak..
  - Igen - vágtam szavába.
Két lépésnyire volt csak tőlem , de most ez métereknek látszott. Meglepetten nézett rám, de arcára halovány mosoly szökött.
  - Biztosan? - nézett mélyen szemeimbe. - Nem tehetjük ezt a népünkkel - rázta meg fejét.
  - Igen - mondtam immár hangosabban és egyben türelmetlenül.
Ahogy mondta, egy szavamba került. Azonnal magához húzott és ismét megcsókolt. Ajkaink táncot jártak, a világ mintha megszűnt volna létezni. Karjaival körülölelt, kezeivel derekam fogta. Pár napja még nem is ismertem, nagyon tiltakoztam az ellen, hogy ő egy nőmágnes. Tagadtam, hogy engem megbabonázott volna. Most, ahogy ölel és csókol már nem tudtam tovább hazudni magamnak. Mellkasára simítottam kezeim, mire belemosolyodott csókunkba. Átkaroltam nyakát, úgy vontam még közelebb magamhoz, ő pedig teljesen átölelte derekam. Azt kívántam, hogy ez a pillanat bár örökké tartana. Miért nem őt választotta nekem anyám? Miért vagyok én egy királyi család leszármazottja? Miért nem lehetek vele? Lassan elváltunk, de nem lépett el előlem.
  - Pihenned kellene, hosszú lesz holnap az utunk - suttogta.
  - Hidd el, ha akarnék se tudnék - feleltem.
  - Ami itt történt, az itt is marad. Ne beszéljünk róla senkinek - mondta.
  - Nem akartam - csuklott el hangom.
  - Aludj inkább - hajolt el tőlem. - Tényleg hosszú lesz a holnapi nap - simította hátra kilógó tincseit.
  - Nem tudok - válaszoltam egyszerűen.
  - Ezen sajnos még nem segíthetek - mosolyodott el.
Meglepődtem mondatán. Még nem segíthet? Mivel segítene? Kérdőn néztem rá, mire csak megvonta vállát.
  - Majd egyszer megérted - simította meg arcom.
Kardját felvette a földről, majd visszahelyezte. Leültem vissza a tűz mellé, majd térdeimet átkarolva néztem, ahogy lobog. Gondolkozni kezdtem a történteken. Mégis mi volt ez az egész? Miért akartuk annyira mindketten?
  - Hercegnő! - szólt nekem.
  - Ne hívj így - pillantottam rá.
  - Nem szeretném, ha az esténk egy rossz emlékké válna neked - ült le mellém.
  - Jó úton haladsz pedig afelé, hogy az legyen.
  - Ernil, én tényleg nem tudom mi történt velem - kezdte. - Nagyon szeretnélek boldoggá tenni, nagyon szeretném, hogy én legyek az a valaki, akinek édesanyád szánt.
  - Zöldlombfi Legolas, miket beszélsz te? - lépett elő egy alak a sötétből.
Egy szakállas mágus lépett elénk, talpig fehérben. Ijedten kaptam Legolas kezéhez az alak láttán.
  - Jól hallottam, hogy szerelmet készülsz vallani? - nézett rá kíváncsian.
  - Nem biztos - biccentett neki. - Jó újra látni téged köreinkben.
  - Semmiért sem hagytam volna ki az elveszett hercegnő visszatérését - mosolygott kedvesen rám. - Ernil hercegnő, a nevem Gandalf és öröm téged viszont és immáron érett nőként látni.