Levelem szorongattam indulásunk előtt. Kint már kezdett sötétedni, de a váratlan kísérőm szerint sürget minket az idő. Utoljára ránéztem még a gyermek éveim emlékül tartó kis házra, majd szó nélkül követtem Legolast. Tudtam, hogy az utunk hosszas lesz és azt is, hogy nem lesz veszélytelen. Csöndesen baktattunk egymás mellett lovainkkal, míg végül megszólalt.
- Az otthoniak már nagyon kíváncsiak rád.
- Az otthoniak? - kérdeztem.
- Aragorn, Thranduil.. - hallgatott el.
- Nem hallottam soha róluk még - ráztam meg a fejem.
- Aragorn a jövendőbelid - mondta.
- Az ő nevét felismertem - bólintottam és vártam, hogy folytassa.
- Thranduil pedig a tündék királya.
- Nem hallottam róluk soha - sütöttem le tekintetem.
Bár a nyerget tanulmányoztam, de éreztem, hogy Legolas engem figyel. Kellemetlenül éreztem magam, hogy még ennyit sem tudtam a saját népemről.
- Ez természetes hercegnő.
- Mégis minek neveztél? - kaptam felé a fejem.
- Hercegnő. Vagy ne hívjalak így, Ernil hercegnő? - kérdezte zavartan.
- Miért hívsz így? - dermedtem le.
- Mert te vagy a tündék másik királyi sarja? - kérdezett vissza. - Édesanyád még akkor vitt el hazádból, mikor még egészen kicsi voltál - regélte.
- Ez nem igaz - tiltakoztam.
- Pedig igen - zárta le a témát.
Teljesen magamba roskadtam. Anyám miért hallgatta el ezt előlem? Lovam fülét kémleltem, aki hirtelen megállt alattam.
- Sietnünk kell - szólalt meg Legolas.
- Honnan jött ez a hang? - néztem körül.
- Szerintem ne akarjuk megtudni - indította el lovát.
Hátranéztem és egy árnyat láttam megmozdulni, majd egyre több hangot hallottam, egyre több irányból. Legolasra néztem, arcvonásai feszültek voltak. Hirtelen a tegezéből kikapott egy nyilat, majd kilőtte előre.
- Orkok - fintorgott.
Mintha csak ezt kellett volna kimondania, egy kisebb csapat ork jelent meg mögöttünk. Kísérőm villám gyorsasággal szállt le lováról, majd elkezdte lőni az ellenségünket, akik egyre csak közeledtek.
- El kell tűnnünk innen - pattant ismét nyeregbe.
Igaza volt, ellenségeink nyomunkba eredtek, pedig lovainkat vágtára fogtuk. Láttam és éreztem, hogy szinte már a nyakunkon vannak. Elengedtem kantárszáram, majd tegezemből kivéve nyilaim hátra fordultam és lőni kezdtem őket. Üvöltöttek, sőt ordítottak, mikor nyilaim beléjük találtak. Legolas is próbálta követni példám. Túlerőben voltak, kétség sem fér hozzá, hogy esélyünk elég csekély volt. Mégis mindent megtettünk, bajtársam oldalról kezdte szórni rájuk a nyílesőt, így kezdtek ritkulni, de még mindig túl sokan voltak. Én folyamatosan hátulról soroztam őket, próbáltam óvni kísérőm.Végül mire már az utolsót is lelőttem mögöttünk Legolas előre kezdett lőni, utolértek minket. Követtem példáját, bár fogytán voltam már erőmből. Ezek a mocskos lények nem adják fel egykönnyen, de már az biztató jel volt, hogy eddig túléltük, és az is, hogy már mi álltunk a győzelem küszöbén. Mikor bajtársam az utolsó orkot is lenyilazta előttünk vissza vettünk tempónkból. Kémlelve nézett rajtam végig, majd megállt egy kisebb tisztásnál. A Hold fénye szinte bevilágította az egész teret, nem láttam még ehhez foghatót.
- Megállunk kicsit pihenni - szólt.
Némán bólintottam és követtem őt, hogy kikössük lovaink. Mindig is jobban kötődtem hátasomhoz, így megdicsértem és nyomtam egy puszit a nyakára. Lehet furán nézett rám, mint eddig mindig rövid utazásunk során. Leültem a fűbe, egy farönk mellé.
- Hol tanultál meg így nyilazni? - kérdezte mellém ülve.
- Sosem csináltam még ilyet, egyszerűen úgy éreztem, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás - feleltem.
- Értem - bólintott.
- Ismered Aragornt? - néztem rá.
- Igen - nézett szemeimbe.
- Tudnál mesélni róla? - kértem.
- Jó tünde - húzta apró mosolyra száját.
- Mondták már, hogy milyen bő szavú vagy? - forgattam meg szemeim.
- Igen - kapta előre a tekintetét.
Ott ültünk egymás mellett csöndben, én pedig gondolkozni kezdtem. Megértem, hogy idegenekkel távolságtartó, de miért ennyire rideg? Természetesen én sem ugranék az első tündelány nyakába első találkozásunkkor, hogy mi mostantól örök barátnők vagyunk, viszont próbálnék vele kedvesen bánni, már amennyire tudnék.
- Igazából nem tünde - zökkentett ki gondolataimból. - Még régen egy őse, aki féltünde volt lemondott arról, hogy tünde legyen, így csak negyedrészt tünde, de a vérében van.
- Miért kellek én ehhez az egészhez? - néztem rá.
- Őszintén én sem tudom - jelent meg halovány mosoly arcán.
- Hát ez igazán remek - bólintottam unottan.
- Édesanyádnak és Aragorn apjának biztosan jó oka volt erre.
- Hogyne - hunytam le a szemeim.
- Ne aludj el, nemsokára indulunk! - szólt határozottabban.
- Nem alszom el - feleltem monotonon.
És tényleg nem aludtam, csak jól esett kicsit nem ránézni. Zavarba ejtő külseje és magabiztossága miatt egy kis jelentéktelen tündének éreztem magam. Persze nem mintha vonzódnék hozzá, nem nyert meg a viselkedésével. Különben is, a népem jóléte miatt nem is kell vele nagy barátságot kötnöm, ő csak segít eljutni a számomra kiválasztott férfihoz. Miért is rágom magam ennyire ezen? Indulni kellene, hiszen jó pár nap van még előttünk, hogy elérjünk ..
- Hova tartunk? - pattantam fel.
- Bakacsinerdőbe - felelt.
- Meddig megyünk még? - traktáltam ismét kérdésemmel.
- Még négy nap.
Hogy tud ilyen lenni? Ilyen rideg? Ilyen nemtörődöm? Egyáltalán miért idegesít ez engem ennyire? Eloldottam lovam, majd a nyergébe pattantam és lenéztem a még mindig földön ülő Legolasra.
- Nem azt mondtad, hogy indulunk?
- Nem mondtam - nézett fel rám.
- Az előbb mondtad, hogy nemsokára indulunk - emlékeztettem.
- Indulni szeretnél? - kelt fel.
- Szeretnék, igen - vettem át stílusát.
Ismét megjelent arcán az a kis mosoly, majd ő is nyeregbe szállt. Végre ismét úton voltunk, de szokásához híven meg sem mukkant, csak maga elé nézett egész végig. Néha-néha rám pillantott, hogy megvagyok-e még, vagy hogy egyáltalán épségben vagyok-e még. Persze nem hibáztatom, az ő helyében én sem kommunikálnék, mert még a végén berekednék a sok beszédben. Lassan pirkadni kezdett, a levegő is kezdett melegedni az éjszakai hűs után. Természetesen Legolas nem szólalt meg, még csak szándékot se láttam rajta. Egyre ingerültebb lettem, de tudtam, hogy fölöslegesen, hiszen semmivel se lehetne rábírni ezt a tündét arra, hogy kicsivel bőbb szavú legyen. Igazán lovagias lehet kedvesével, ha ennyire szép beszéde van. Lovam nyerített egyet, ami úgy tűnik szóra bírta utazótársam is.
- Megérkeztünk Trollházára, ha lehet ne szakadj le mellőlem - mondta.
- Pedig megtenném - motyogtam.
- Nem lenne célszerű, nem tudod merre kellene menni. Ráadásul ilyen törékeny hölgynek könnyen baja eshet e vidéken - kacsintott.
Lefagytam, megsemmisültem. Szerintem ez volt a leghosszabb mondata eddig hozzám, ráadásul még a szeme is rángott. Igen, tudom, hogy kacsintás volt, de mégis mi vitte erre a gesztusra? Megráztam kicsit a fejem, hogy visszatérjek a valóságba.
- Ha így haladunk, akkor akár két nap is lehet az út - szólalt meg ismét.
- Jaj, gyorsan igyál valamit, nehogy kiszáradj! - kaptam mellkasomhoz ijedten.
- Igazán humoros vagy így reggel - forgatta meg szemeit. - Aragorn biztosan szeretni fogja ezt benned, de mivel én nem ő vagyok, így kérlek hanyagold az ilyen megjegyzéseid. Nem szorulok rájuk - zárta le beszélgetésünk.
Megsemmisülve néztem rá. Valóban berágott most rám? Tényleg ennyire jelentéktelennek lehet érezni magunkat mellette. A nap már jócskán felkelt, így végre láthattam világosban. Arcán gyönyörűen lehetett látni a vonásokat, még mindig előkelőbbnek tűnt, talán világosban még jobban. Haja úgy omlott a vállára, mintha egy meséből lépett volna ki, mint egy herceg. Szemei ragyogtak, ahogy a szemébe ütközött a fény. Nem hunyorgott, tűrte a Nap sugarainak fényét. Hirtelen rám pillantott, nem szólt hozzám ugyan, de ismételten kis mosoly húzódott szájára.
- Mi olyan szórakoztató? - kérdeztem.
- Ugyan, semmiség - válaszolt fagyosan, mégis kedvesebben, mint az előbb. - Elnézést, ha udvariatlan vagyok, nem szoktam nő társaságában sokszor lenni.
Most akkor nem is a nők foglalkoztatják? Vagy annyira rideg, hogy a nők meg sem környékezik? Pedig első ránézésre eléggé felkapottnak tűnt. Elég furán nézhettem rá, ugyanis folytatta mondókáját.
- Persze a nők érdekelnek, csak nem találom meg velük a közös hangot - védekezett.
Bólintottam, hogy megértettem. Utunk további része ismét csendesen telt. Szerencsénkre nem futottunk semmilyen trollokba, de még orkokba sem. Délutánra már a hegyek lábánál találtuk magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése